A szivárványszínű trikót soha senki nem szerzi meg véletlenül és/vagy érdemtelenül – ez az örökérvényű állítás az idei világbajnoki mezőnyversenyre hatványozottan igaz volt. Aki ezután a nyomorúságos nap után, a hűvös esőtől ázott meze alatt dideregve begurult a harrogate-i célba, helyezéstől és hátránytól függetlenül, kivétel nélkül rászolgált a medálra és a maximális tiszteletre, mégis csupán egyetlen célbaérkező lehetett felhőtlenül boldog. „Nem teremsport” – szól a sokszor ismételt klasszikus: az időjárás a játék (szerves) része, a vigasztalhatatlanul borús Yorkshire viszont kisajátította a főszerepet és elmosta a papírformát. Egy emlékezetes, kaotikus versenyhét méltó megkoronázása volt ez: a váratlan fordulatok láncolata nyomán meglepetés-győztes született a férfiaknál.

Annyi bizonyos, hogy a yorkshire-i országúti világbajnokságot nem fogjuk egyhamar elfelejteni: a két záporos vasárnap közé ágyazódó ’szivárványvadászat’ bőven szolgáltatott beszéd- és vitatémát, van tehát mit kivesézni. Mialatt ámuldozva és szájtátva figyeltük a történelmi jelentőségű sportolói teljesítményeket, sokadjára is ízekre szedtük a homályos megfogalmazású – emiatt számtalan különböző módon értelmezhető – UCI-szabálykönyvet, illetve a következetlenül ítélkező bírói panelt, ami ezúttal sem a valódi problémákra koncentrált (lásd szőrszálhasogató zoknihossz-méricskélés körzővel-vonalzóval, míg sérülésveszélyes körülmények közepette zajlott az U-23-as férfi időfutam). Szinte az összes világbajnoki versenyszám tartogatott valamifajta (média)szenzációt, beleértve a drámai csavarokat, a vert mezőny szempontjából már-már megalázó erődemonstrációkat, a szívszorító emberi történeteket, no és persze a kerékpáros társadalmat apró véleményszigetekre tagoló zsűridöntéseket. Ráadásul a hírhedten borongós angliai időjárás sem könyörült, újfent igazolva a mindennapos eső sztereotípiáját: a vb ideje alatt a szokványosnál is több csapadék zúdult a rendező városra, Harrogate-re és környékére, bosszúságot okozva versenyző és néző számára egyaránt. A szakadatlanul ömlő égi áldás megölte a fergetesesre tervezett (buli)hangulatot, de tagadhatatlanul hozzájárult az epikus légkör megteremtéséhez, amely hősöket faragott a legátlagosabb résztvevőkből is. 

A világbajnokság tradicionálisan az óra elleni versenyekkel veszi kezdetét – idén sem volt ez másként, bár a nemzetiközi kerékpáros unió a gender-érzékenység jegyében újraértelmezte a csapatidőfutam fogalmát, felsorakozva az utóbbi évtized legmarkánsabb sporttrendjéhez, amely elindította a vegyes- és mixed váltók forradalmát (lásd úszás, atlétika, biathlon, síugrás…stb.). Mint ismeretes, 2012 és 2018 között mindkét nem a saját klubcsapatát képviselve, hatosával mérte össze az erejét – ebből a szempontból kissé kakukktojássá vált a csapatidőfutam, ennek ellenére a többség nem vette féllvállról, sőt, volt aki kifejezetten erre a számra specializálódott. Tavaly ilyenkor még arról szólt a fáma, hogy a kozmopolita klubcsapat-éra véget ér, és 25 év elteltével újra nemzeti válogatott szinten folytatódhat a küzdelem, alkalmazkodva a világversenyeneket jellemző nacionalista eszméhez.

Ám ahelyett, hogy hölgyek és urak külön-külön szálltak volna harcba a szivárványos mezért, az UCI kiötlötte az ún. mixed váltót, amelyet három női és három férfi versenyző alkot: amint a férfi trió célba ér, elrajtolhat a női szakasz. A némiképp bizarr formátum az idei Európa-bajnokságon debütált és ott sem aratott elsöprő sikert, a yorkshire-i vb-n is mindössze 10 (kivétel nélkül európai) válogatott próbált szerencsét, persze senki sem a legjobbjait vonultatta fel, ami jól mutatja a verseny komoly(talan)ságát – a holland arany szinte előre borítékolható volt. Noha a szándék értékelendő, a kezdeményezés sorsa hamar megpecsételődhet, ha egyrészt a többi kontinens (kiváltképp Észak-Amerika és Ausztrália) továbbra is bojkottálja a viadalt, másrészt amíg az európai országok sem az A-csapataikat állítják ki. A nemi egyenlőségre való törekvés kétségtelenül fontos, de a jól bevált, homogén női és férfi csapatidőfutam nagyobb presztízsre tehetne szert.

Ami az egyéni időfutam-küzdelmeket illeti, a junior korcsoportban mind a majdani női, mind a férfi bajnok átvészelt egy kisebb-nagyobb pánikhelyzetet: Aigul Gareeva a céltól alig néhányszáz méterre letért a pályáról, de ezzel együtt is megőrzött 4 másodpercet az előnyéből, míg Antonio Tiberi már a startrámpáról legurulva technikai problémával szembesült, kerékpárcserére kényszerült, de a számottevő időveszteséget eltűntetve, bődületes hajrával végül megkaparintotta az aranyat. A másnapi U-23-as férfi kronóról nem is annyira a végső győztes személye, (a dán Mikkel Bjerg zsinórban harmadszor nyerte meg ezt a számot) mint inkább a szervezőség felelőtlensége miatt kell beszélni, mivel a hatalmas vízátfolyásokkal tarkított útvonal nemcsak alkalmatlanná vált a versenyzésre, de közvetlenül veszélyeztette a bokáig elmerülő sportolók testi épségét is, amit Valter Attila és Johan Price-Pejtersen ijesztő – egyébiránt rendkívül látványos – bukása példázott. Az igazságosság és a biztonság érdekében minimum fontolóra kellett volna venni a halasztás vagy a pályamódosítás gondolatát, de a saját magát kifigurázó UCI jobbára azzal foglalkozott, nehogy valaki fél milliméterrel magasabbra húzza a kamásliját...

A királykategóriás időfutamokat két félelmetesen domináns teljesítmény fémjelzett, melyből legfeljebb az egyikre lehetett előzetesen is számítani. Chloé Dygert-Owen megsemmisítő vereséget mért a női elit mezőnyre, rekordkülönbséggel elhódítva a világbajnoki címet. A 22 éves amerikai hölgy 30 kilométer alatt több, mint másfél percet vert az ezüstérmes van der Breggenre és hét előtte induló riválisa mellett is elszáguldott, bődületes időeredményével pedig ámulatba ejtette a szakértőket. A rosszmájú vádakkal ellentétben Dygert nem a semmiből lépett elő: a fapályáról két egyéni üldözéses világbajnoki címe van (ő a szám világcsúcstartója) és az országúton is letette már a névjegyét, hiszen juniorként duplázott Richmondban, viszont az elmúlt években sorozatos sérülésekkel bajlódott és kizárólag a tengerentúlon mérette meg magát – a kerékpársport már csak ilyen, a gyanú mindenkit utolér egy nagyarányú siker után… Az önszántából száműzetésbe vonuló Rohan Dennistől annál inkább várta a szakma a magabiztos győzelmet. A címvédésre készülő ausztrál óriási port kavart azzal, hogy klubcsapatával, a Bahrein-Meridával való nézeteltérései miatt váratlanul feladta a Tour de France-t. Az ominózus esetet követően Dennis a világ zajától távol, mentális tréner segítségével, remeteként vetette bele magát a monoton edzésekbe és a fókuszált, lelkiismeretes munka kifizetődött a számára: elfedett márkajelzésű BMC kerékpárjával utcahosszal diadalmaskodott a 19 esztendős szupertehetség, Remco Evenepoel előtt, aki korát meghazudtoló professzionalizmusával nyűgözte le senior kihívóit.

Az idei világbajnokság legtöbbet vitatott momentuma az U-23-as férfiak mezőnyversenyéhez fűződött és a gúnyos „Eekhoff Gate” címmel vonult be a sportági köztudatba. Történt ugyanis, hogy a harrogate-i céltól nagyjából 125 kilométerre a Sunweb utánpótlás-sorát erősítő Nils Eekhoff bukásba keveredett, kificamodott a válla, amit egyedül, külső segítség nélkül tett a helyére (!), majd hosszú percekig a holland csapatautó mögött stéherezve felkapaszkodott a főmezőny végére, órákkal később pedig a hatfős szökésből hajrázva aranyérmet szerzett. Ám ez a medál sosem kerülhetett jogos tulajdonosa nyakába, a narancsmezes örömmámor hirtelen rémálomba fordult át: bő negyedórával a befutó után súlyos kihágásra hivatkozva az ügyeletes UCI-zsűri diszkvalifikálta Eekhoffot (és további két versenyzőt), így az olasz Samuele Battistella utólag győztessé, a brit Tim Pidcock pedig bronzérmessé avanzsált a hazai közönség legnagyobb örömére.

A kommentháborút előidéző döntés több sebből vérzett (időzítés, a bírói panel összetétele és elfogultsága, figyelmeztetés hiánya), mégis az inkonzisztencia miatt volt a leginkább támadható. Azt senki sem vitatja – a „vétkes” sofőr is elismerte –, hogy Nils Eekhoff szabálytalanul zárkózott vissza, de a karaván által biztosított szélárnyék kihasználása mindennapos gyakorlat: a stéherezés a versenyzés velejárója, egyúttal klasszikus szürke zóna. A szabálykönyv elméletileg tiltja – noha nem fejti ki egyértelműen, mit ért „súlyos kihágás” alatt –, a kerékpáros társadalom viszont bizonyos mértékig szemet huny felette. Az a profi, aki azt állítja, hogy sosem élt efféle „illegális” segítséggel, nyilvánvalóan hazudik, és ez ugyanúgy igaz a sportvezetőkre is a segítségnyújtás szempontjából. Az Eekhoff-fal szolidaritást vállaló, felháborodott mezőny követelése tehát világos: vagy mindenkit ki kell zárni, aki két percnél tovább teker a kísérőkocsi szélárnyékában, vagy senkit. De az a sportág jövőjére nézve tarthatatlan, hogy az UCI egyszer diszkvalifikál valakit emiatt, máskor pedig meg sem inti, sőt, olykor ösztönzi is a szabálysértő magatartást (lásd idei Vuelta 19. szakasza) – pontosan ez a fajta következetlenség és önkény vezet a teljes káoszhoz és az anarchiához. Az megint más kérdés, hogy mennyire etikus a célbaérkezést követően büntetni valakit olyasvalamiért, ami a célbaérkezés előtt három-négy órával történt...  

„A szabálykönyvet mindig abból a célból alkotják, hogy olyannyira igazságos versenykörülményeket biztosítson, amennyire csak lehetséges. Ha a benne foglalt szabálypontokat nem tartatják be közvetkezetességgel, akkor az ítélkezés eredendően igazságtalanná válhat és a szabályozás az eredeti szándékával ellentétes hatást érhet el”

– reflektált Nils Eekhoff esetére a CyclingTips nevű ausztrál kerékpáros szakportál újságírója, Neal Rogers.

A legelképesztőbb női teljesítményért járó képzeletbeli különdíjért szoros volt a csata az űridőt tekerő kronó-győztes, Chloé Dygert és a mezőnyverseny veterán bajnoka, Annemiek van Vleuten között, akitől szintén nem áll távol az óra elleni műfaj. Hogy máshogy nyerhetné meg egy dörzsölt időfutam-specialista a tömegrajtos futamot, mint egy jól időzített, magányos szökéssel? A magányos szökés még hagyján, de a hossza az, amitől mindenkinek leesett az álla, aki csak látta: százöt, azaz 105 kilométer, ami a hőskori kerékpározás legendás forgatókönyveit idézi, a diadalmas szólószökések fénykorát. Persze a régóta vágyott vb-győzelem előzménye sem kutya. A holland Van Vleuten a női kerékpársport korszarkos figurája, eredménylajstroma minden idők legjobbjai közé repíti, és olyan, akár a jó bor, a korral lesz egyre jobb – tízéves, sikergazdag profi pályafutása alatt kitapasztalhatta fizikai határait és 36 esztendős, dörzsölt veteránként pontosan tisztában van azzal, mit bír el a teste.

A legfájdalmasabb kudarc sem vette el a kedvét a merész próbálkozásoktól, önbizalma továbbra is töretlen: a riói olimpia mezőnyversenyét vezető pozícióból bukta el – szó szerint –, és csupán a vak szerencsén múlott, hogy nem került tolószékbe. A Vista Chinesa lejtmenetében elvétett egy éles jobbost, kicsúszott és háttal érkezett a padkára, miután percekig mozdulatlanul feküdt a vizes aszfalton. Később ágyéki csigolyasérülésekkel és súlyos agyrázkódással szállították kórházba… Van Vleuten alig egy hónappal később győzedelmesen tért vissza és azóta is megállíthatatlan: begyűjtötte a két legutóbbi időfutam- világbajnoki címet, kétszer nyerte meg a női Giro d’Italia összetettjét, tarolt az idei tavaszi klasszikus szezonban, és mintha mi sem lenne természetesebb, kétórás szólóval zsebelte be karrierje első vb-aranyát a mezőnyversenyeket tekintve. Már csak az olimpiai aranyérem hiányzik a vitrinjéből.

Tipikus Murphy törvénye, hogy a legnagyobb érdeklődéssel övezett esemény, vagyis a férfi mezőnyverseny idejére jósolták a legmostohább időjárást a legtöbb csapadékkal és a legcsípősebb hőmérsékletekkel – mintha önmagában nem lenne elég kegyetlen egy klasszikus, hat-hétórás világbajnoki mezőnyverseny. Yorkshire a legzordabb, legközhelyesebb arcát mutatta a vb utolsó vasárnapján, de éppen ettől lett heroikus – ahogy a művelt amerikai mondja, epikus – a szivárványos mezért folytatott küzdelem, és ezért fogjuk évtizedekkel később is felemlegetni az idei kiírást. Tanulva az U-23-as férfi időfutam tócsafoltos borzalmaiból, a szervezőség lerövidítette a teljesítendő távot és némileg módosította az eredeti útvonalat, kikerülve a dombtövekben felgyülemlett mély, balesetveszélyes pocsolyákat (bár az összeset nem sikerült): két emelkedő is eltűnt a programból, cserébe viszont két városi körrel többet tekert a mezőny. A napi penzum tehát 260 kilométerre mérséklődött, de ezt az egésznapos vacogás és ázás után senki sem bánta. A visszafogott szintkülönbség dacára is túlélőverseny volt ez a javából: a 197 indulóból mindössze 46 ért végül célba, azaz kevesebb mint a társaság negyede (közelítőleg 23 százalék) maradt állva...

A csípős reggeli szitálásban egy tizenegy fős, A-listás szökevénycsoport lépett el a Rohan Dennis, Jos van Emden és Julian Bernard hármas őrsége által felügyelt főmezőnyből, benne egy Grand Tour-bajnok trióval: Quintana, Carapaz és Roglič pünkösdi királysága a körpályára való beérkezésig tartott, ahol elkezdődött a tömeges exodus. A címvédő Valverde szivárványos éve egy csalódást keltő feladással ért véget, az idei Roubaix-győztes Philippe Gilbert pedig egy megmagyarázhatatlan esést és egy kudarcba fulladó visszazárkózási kísérletet követően, a könnyeivel küszködve szállt le a kerékpárjáról – a hű segítő, Remco Evenepoel sem vigasztalhatta, hisz’ talán ez volt az utolsó reális esélye az újabb világbajnoki aranyra.  A verseny végkimenetele szempontjából 67 kilométerrel a befutó előtt történt az első lényeges esemény, ugyanis ekkor dobbantott a tavalyi Tour de France morális hőse, Lawson Craddock, akit kisvártatva követett az időfutam-fenomén Stefan Küng, lóerőt szolgáltatva az akcióhoz. A lószparádé következő hulláma Mads Pedersenhez köthető, aki Mike Teunissennel a hátsó kerekén zárkózott fel az időközben egyedül maradt Küng mögé. A Trentin sikeréért dolgozó olasz válogatott is delegált embert az élre, Gianni Mosconnal bővült kvartetté a csoport. Harminchárom kilométer lehetett hátra, amikor a bukik elsőszámú favoritja, Mathieu van der Poel támadást intézett a mezőny ellen: a holland multitálentum néhány perc leforgása alatt ott termett a szökés sarkában, magával rántva Matteo Trentint, aki legfeljebb valamifajta csodában bízhatott van der Poel pokoli gyorsaságát ismerve.

A csoda pedig mindenki legnagyobb döbbenetére meg is történt, az utolsó kör kapujában ugyanis Mathieu van der Poel drámai hirtelenséggel omlott össze, varázsütésre illant el az erő a testéből. „Mintha egyszer csak valaki lekapcsolta volna a villanyt” – fogalmazott értetlenül az eléhező holland, aki végülis 11 perces hátránnyal gurult át a célvonalon. Érdemes volt figyelni az arcokat, amikor a szédelgő van der Poel visszacsorgott a főmezőny martalékaihoz… A sokkból észhez térve tovább folytatódott a taktikázás: az ex-Európa-bajnok Matteo Trentin soha vissza nem térő ziccerhez jutott, pláne, hogy honfitársa, Moscon az utolsó csepp erejét is feláldozta érte, mielőtt leszakadt volna az élcsoporttól. A háromszoros vb-győztes Peter Sagan kései, kétségbeesett próbálkozását leszámítva a leharcolt hátsó boly beletörődött a sorsába, a végső győzelem lehetősége tehát a három szökevény lábaiban összpontosult. Ha a puszta papírformát és a versenyzői kvalitásokat vesszük alapul, a két talpon maradt rivális, Stefan Küng és Mads Pedersen a hajrában Trentin nyomába se érhetett volna, ám ez a testileg-lelkileg kimerítő nap mindenről szólt, csak épp a papírformáról nem – Yorkshire tartogatott egy utolsó csavart. A sorsdöntő, lankás sprint a kivárás jegyében telt, mígnem Matteo Trentin 150 méterre a célkaputól meglódult. Azonban az olasz alig rúgott néhányat a pedálba, elsavasodott izmai felmondták a szolgálatot – az aranyérem karnyújtásnyi közelségből hirtelen elérhetetlen távolságra került tőle. A zord körülményekhez szokott és abban lubickoló Mads Pedersen előbújt a szélárnyékából és a vb-történelem egyik legnagyobb meglepetését produkálva, öt kerékpárhosszal utasította maga mögé a kapituláló Trentint. Mégiscsak a húszéveseké a világ!?

Másnap délelőtt pedig Harrogate dombjai felett újra kisütött a nap.

'Végre!' – gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki országúti világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. 'Végre!' – gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik hosszú éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. 'Végre!' – gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy  szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

× A világbajnoki döntő óta eltelt lassan két hét, és erről az eseményről mindenképpen szerettem volna írni néhány szót, de úgy döntöttem, nem sietem el a dolgot, hiszen úgy még extrább egy cikk, ha személyes élményt is bele tudok szőni. Márpedig tudok, hiszen szemtanúja lehettem egy Trump-O'Sullivan gálának Ljubljanában, Szlovéniában. Úgyhogy egy rövidke és tömör szezonösszefoglaló mellett erről is beszámolnék.

Nos, még mielőtt bármit is írnék (leginkább a kritikákra célzok), azt leszögezném - elfogultság nélkül -, hogy az idén látottak alapján egyáltalán nem vitás, ez Mark Selby szezonja volt.  Számomra nincs és. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy lesz, hiszen egészen a világbajnokságig pártfogoltam, Judd Trump is rendkívül kiegyensúlyozottan teljesített. Folyamatosan ott volt tűzközelben, Selby-hez hasonlóan - még ha nem is nyert annyi tornát, mint a világelső -, akire hosszú idő után veszélyt jelenthetett volna. Ha a Crucible-ben nagyot alakÍt... Ők ketten voltak a főfavoritok a világbajnoki címre, ráadásul Trumpnak a sorsolás is neki kedvezett, hiszen az alsó ág egyértelműen könnyebbnek tűnt. Mondanám azt, hogy melléállt a szerencse, de ami a fizikai állapotát illeti, arra ez a kijelentés korántsem lenne igaz. És azért azt lenyelni, hogy egy vállsérülésen megy el a világbajnokságod, nem lehetett egyszerű. Ami szerintem ennél is rosszabb, hogy a sokkoló első körös búcsú után nagyon sokan elfelejtették, hogy mit tett le az asztalra ebben a szezonban, vagy legalábbis lekicsinyítették az érdemeit. Ezzel szemben Selby gyakorlatilag zavartalanul menetelt végig az eredetileg nehezebbnek ítélt ágon, egészen az elődöntőig, mert ott azért Ding alaposan megszorongatta és kiszívta az energiáit. Ez vissza is ütött a döntő első két szakaszában, amit abszolút indiszponáltan játszott végig és szinte reménytelennek tűnt a helyzete. Merthogy John Higgins volt az ellenfele, aki végülis Trump kiesése után topfavorittá lépett elő a tábla alsó felén. Egyáltalán nem lepett meg, hogy eljutott a fináléig: a skót nem futott éppen gyenge szezont, bár a pontszerző sikerek elkerülték, talán ezért nem számoltunk vele előztetesen. De ismerjük őt, tudjuk, hogy egy igazi all-rounder, kötélből vannak az idegei és hideg fejjel kezeli a kiélezett szituációkat is, a hosszú mérkőzések pedig vitathatatlanul kedveznek neki. Pontosan ezért gondolhattuk azt, hogy nem adja ki az előnyt a kezéből.

Ám Selby helyzete hiába tűnt reménytelennek, a pihenés rendbetette mentálsan és így újra előtérbe kerülthetett a benne lakozó Houdini. A harmadik szakaszban valósággal állvahagyta Higginst, megnyudtatva a pártatlan nézőket, hogy ez a döntő sem lesz egyoldalú. Selby nemcsak behozta a lemaradását, azzal a lendülettel átvette az irányítást (produkált egy olyan sorozatot, mialatt 14 frame-ből 12-t zsebelt be!) és komoly nyomás alá helyezte Higginst, aki kissé bénultan nézte végig, ahogyan lassan elúszik az esélye az 5. VB-címére. Persze a skót nem adta fel, az nem rá vallott volna, hiszen ő sem gyenge a comeback-műfajban. A hétfő esti, utolsó etap során, 16-12-es hátrányból felküzdötte magát egészen 16-15-ig, és kíváncsian várhattuk, hogy mit lép erre Selby, lesz-e mondjuk döntő frame... De a címvédő nem hagyott minket sokáig kétségek között, hihetetlen teherrel a vállain lökött két magas breaket és harmadszor emelhette a magasba a világbajnoki trófeát. Teljesen megérdemelten. Ezzel pedig újra tetemes előnyre tett szert a világranglistán, míg Higgins a 2. helyre jött fel, kiszorítva Trumpot az elsőszámú üldöző szerepből, aki hiába játszott 5 döntőt és nyert 2 pontszerző versenyt, a sheffieldi betli után mindent kezdhet előről. A World Snooker szervezte idényzáró gálán még a nevét se említették, a fontosabb díjakat mind Selby-nek ítélték oda (számomra kicsit furcsa, hogy a rajongók is őt látták a legjobbnak, mert az valójában egy szimpátia-szavazás), aki mellett még Higginst emelték ki a szezonösszefoglalókban. Ezt nem érzem éppen igazságosnak. És meggyőződésem, hogy ez a világbajnsokság túlsúlyának köszönhető mind a világranglistapontok, mind a játékosok megítélése terén. A Crucible-ben pillanatok alatt le lehet rombolni egy év kemény munkáját.

Kárpótlásul Ljulbjanában láthattam játszani kedvencemet a Best of Snooker keretein belül, méghozzá nem akárki ellen: Ronnie O'Sullivan volt a 2. alkalommal megrendezett szlovéniai gála elsőszámú sztárfellépője. A második alkalmat csak azért fontos kiemelni, mert hiába volt jegyem az elsőre, az időpont csúsztatása miatt lemaradtam róla. Akkor ezt vissza nem térő lehetőségnek gondoltam, de szerencsére néhány hónappal később kitűztek egy újabb dátumot, ráadásul ezzel, a számomra álompárosítással. Még sosem láttam élő snookert, de gondoltam, az a legjobb, ha a pirosak felőli oldalra veszünk jegyet, mert akkor úgy fogjuk látni a mérkőzést, ahogyan a tévében megszokhattuk. Nos, azt tudni kell, hogy ezek a jegyek 100€-nál kezdődtek, szóval nem olcsó mulatság - adott esetben - egy 3 fős családnak. A harmadik sorba szólt a jegyünk, de az rögtön világossá vált, hogy hiába vagyunk közel az asztalhoz, a lényeget nem fogjuk látni, és nem lehettünk olyan pofátlanok, hogy felállunk, mert mögöttünk is ültek. Nem csak a kilátás okozott bosszúságot, hiszen a csarnokba belépve rögtön egy kocsmafolyosóra keveredtünk, amelyen keresztül kellett verekedni magunkat. Az aréna fele üresen maradt, és még így sem volt teltház, főleg nem az előzenekarként funkcionáló Brecel-Oli Lines találkozón. Az ő részvételükre csak néhány héttel a gála előtt derült fény és őszintén szólva nem alkottak maradandót, sajnos több volt a mellé, mint a golyóbelökés. Egy kisebb szünet után jöhetett a főattrakció, a Judd-Ronnie "párharc", amitől joggal remélhettük a százasokat, sőt, még a maximumot is, hiszen Ronnie valósággal szórja a 147-eket a különböző gálákon. De ez a gála nem róla szólt, kifejezetten álmoskásnak, unottnak tűnt, nem is ment neki a játék, így Judd hamar elhúzott az 5 nyert frame-ig tartó mérkőzésen. Az ötszörös világbajnok, akinek jól hallhatóan nagyobb szurkolótábora volt Ljubljanában, 4-1-ről egészen 4-3-ig zárkózott vissza, de a döntő frame elmaradt: Trump egy újabb százassal örvendeztette meg a közönséget és 5-3-ra nyerte ezt a bemutatót, amivel még egy kisebb trófea is járt. Megmentette a show-t.

× Megint egy kis kerékpár. A szezon lassan zárul, az utolsó alsóbb kategóriás versenyeket rendezik országúton. A mezőnyből sokan búcsúznak csapataikból, míg mások megkezdik megérdemelt pihenőjüket, következik a holtszezon. Idén a világbajnokságot a dohai klímára való tekintettel a megszokottnál csaknem egy hónappal később rendezték, és még így szinte kibírhatatlan volt a hőség. Véleményem szerint nem túl okos dolog ilyen helyekre vinni a VB-t, de mint tudjuk, a pénz beszél, az UCI pedig megvehető... Ami a győzteseket illeti, azt hiszem nem történt meglepetés, még akkor is, ha lehet, előzetesen talán nem ezt a két embert neveztük volna meg főfavoritként ilyen-olyan okból.

Szóval, idén nem éppen a kerékpársportjáról híres-nevezetes Katarban rendezték az országúti világbajnokságot. Azon sokáig lehetne vitatkozni, hogy miért itt és miért nem egy olyan országban, ahol majd' megőrülnek a bringáért és tolonganak az utak mellett, illetve a befutó környékén. Persze nem az érdeklődők száma az elsődleges probléma, az csak a verseny hangulatát öli meg, ha 5-en lézengenek a pálya mentén. A klíma viszont korántsem volt kerékpárosbarát. Hiába a folyamatos frissítés és a különböző hűtési technikák, 35-40 fokban végigtekerni 250 kilométert nem emberi dolog. Sajnos többen is megfőttek a hőségben és félájultan rogytak a földre, a segítők alig bírták őket összekaparni. És ez nagyon nem oké, sőt egyenesen nonszensz. Én értem, hogy a globalizáció és új piacok felé való nyitás fontos, na de minden áron? És a kerékpárosok véleményét megkérdezték erről, vagy talán ők nem számítanak? Akárki, akármit mond, ilyen országokra nem szabadna rábízni v VB-t, azért ez annál komolyabb verseny. Legyen katari, ománi meg Abu-Dhabi kör, ezzel nincs semmi baj, legfeljebb ha valaki nagyon nem bírja a hőséget meg a sivatagos környezetet, nem megy el. De egy világbajnokságot senki sem akar kihagyni, pláne ha történetesen még esélyesnek is számít. Ha pedig már Dohában kell tekerni, a 250 km-es távot is átgondolhatták volna, vagy a start időpontjával variáltak volna el egy kicsit. Az szerintem sem megoldás, hogy 100 km-re rövidítjük, de egy 50-est minimum lekaphattak volna belőle. Mindegy, ez van, ezt kell szeretni, a versenyzők sem tudtak ezzel mit kezdeni, a feladatukra kellett összepontosítaniuk, még akkkor is, ha legszívesebben hazamenekültek volna a tikkasztó melegből. Na, de ennyit erről, az UCI nem először és valószínűleg nem is utoljára hozott ehhez hasonló elhibázott döntést.

Az időfutamban a legtöbben talán Tom Dumoulintől várták a győzelmet, hiszen az olimpián betlizett és ebben a szezonban mindent alárendelt a kronónak. Nos, a Touron a kezét törő holland Dohában sem tudta megváltani a világot, sőt, mondhatni leszerepelt. Az egyértelmű, hogy nincs élete formájában az utóbbi hónapokban, de valószínűleg a hőség is befolyásolta a teljesítményét, mert nem nézett ki valami jól szegény. Végül 2 perc hátrányban érkezett meg és a csalódást keltő 11. helyezést érte el. Olyanok előzték meg, mint például Hollenstein, Lampaert, Mullen vagy honfitársa, Van Emden, akik ha pusztán a képességeket nézzük, aligha sorolandók Dumoulin elé. Apropó Ryan Mullen, ebben a számban egyértelműen ő okozta a legnagyobb meglepetést. A 22 éves ír srác sokáig vezetett a versenyben, hozzá mérték a legjobbak idejét is és mindössze 21 másodperccel maradt le a dobogóról. Figyelembevéve azt, hogy Mullen még bőven nevezhetett volna az U-23-sok közé is, ez ígéretes eredmény, a jövőben biztosan találkozhatunk majd az ő nevével az időfutamokon. Akit viszont ezen a napon nem lehetett megverni az Tony Martin, aki ugyan ebben az évben magához mérten alulteljesített, a VB-re alaposan összekapta magát és ment egy bombasztikus időt, amivel senki sem tudott konkurálni. Még a címvédő Kiryenka került hozzá a legközelebb, akiről ugyancsak elmondható, hogy ebben a szezonban nem villogott, így ő is elégedett lehet az ezüstjével. A bronzérmet kiélezett csatában az a Castroviejo kaparintotta meg, aki az olimpián éppen csak lecsúszott a dobogóról. A táv második felében megtáltosodó Maciej Bodnarnak végül be kellett érnie a 4. hellyel, 6 másodpercen múlott a bronza. Tony Martin egyéniben 4. világbajnoki aranyát gyűjtötte be, emellett az Etixxel megnyerte a kissé foghíjas mezőnyő csapatidőfutamot is.

Az ominózus mezőnyversenyre október 16-án került sor, és a közvélemény túlnyomó része egy klasszikus sprintre számított, az esélyeseket is ennek fényében nevezték meg. A Tour de France-on nem kevesebb, mint 4 szakaszt nyerő Mark Cavendish, a német duó, Greipel és Kittel, esetleg az olaszoktól Viviani, a franciáktól Bouhanni, norvég részről Kristoff és a címvédő szlovák, Peter Sagan neve a legtöbb felsorolásban szerepelt, ám közülük is talán Cavendisht és Greipelt hozták ki a legnagyobb favoritnak. Ha valóban összejön egy problémamentes mezőnyhajrá, nem kizárt, hogy ők végeztek volna a dobogó felső két fokán. De ez nem teremsport és a legkevésbé sem kiszámítható a végeredmény, főleg egy olyan, 257 kilométer hosszú egynapos viadalon, amit a sivatag kellős közepén rendeznek. Mert ott van a közel negyven fokos hőség, a bosszúságot okozó homok és legfőképp az oldalszél, ami bizony alaposan megkavarhatja a lapokat. És ez így is történt, azaz búcsút mondhattunk a tökéletes felvezetésről szóló sprintnek. 170 km lehetett hátra, amikor az oldalszelet meglovagolva a belga, az olasz és a brit válogatott meghúzta a mezőnyt. Az akció sikeresnek bizonyult, hiszen olyan nevek szakadoztak le, mint például Greipel, Kittel, Degenkolb - a németek össznépileg elvaxolták ezt a versenyt - és Bouhanni. Az élbolyra utolsóként zárkózott fel Sagan, aki ezután szépen megbújt a sorban, végig a befutóra tartalékolt. A 30 fős szökés fokozatosan növelte az előnyét, ám egy ideig 1 perc környékén stagnált a különbség. A hátsó csoportban ekkor még leledzett némi akarat és elszántság, de hamarosan eluralkodott a káosz, senki nem volt hajlandó dolgozni, így újra nőni kezdett a hátrányuk.

Innentől kezdve nem lehetett számukra visszaút, bele kellett törődniük a vereségbe. Azoknak, akik még náluk is jobban le voltak maradva (8-10 perc körüli hátrányban), a versenybírók nem kegyelmeztek, előbb-utóbb kizárásra kerültek. Így történhetett meg az, hogy az egyéb okokból feladásra kényszerülő emberekkel együtt, a 199 kerékpárost számláló mezőnyből mindössze 53-an értek célba... A élen tekerők közül természetesen akadtak olyanok is, akik nem a sprintre bazíroztak. 6 km-re a céltól Van Avermaet és Terpstra próbálkozott, de őket érthető módon nem hagyták meglógni. 2,5 km-rel a vége előtt Tom Leezer bátorkodott megindulni és szerzett is némi előnyt (5-6 másodperc), végül az 500 méteres tábla környékén fogták meg. Jöhetett tehát a hajrá, ami jóideig Cavendishnek állt, ám Sagan kibújt - szemből nézve - a bal oldalon Nizzolo mögül és meglepte a riválisokat. Olyan szempontból szerencséje volt, hogy Giacomo Nizzolo nem borított ki oldalra, elzárva ezzel előtte az utat, de szimplán szerencsével nem tudott volna nyerni. Kellett hozzá a jó helyzetfelismerés, némi lélekjelenlét, kitartás, megfelelő erőbeosztás és persze az a mentalitás, amivel Peter Sagan versenyez az utóbbi időben. A lehető legjobban állt hozzá ehhez a világbajnoksághoz: nem volt semmiféle vesztenivalója és egy pillanatig sem görcsölt rá erre a napra. Jól tette. Megérdemelten védte meg a címét, mintegy a szezon megkoronázásaként. Mark Cavendish nyakába került az ezüst, míg a nagyöreg Tom Boonen bronzérmet szerzett. Három korábbi világbajnok állhatott fel tehát a dohai dobogóra. 

× Ahogyan azt megígértem, megszakítom az országúti kerékpár hegemóniáját itt, a főoldalon - bár a Giro d'Italia a nyakunkon van és éppen írhatnék hozzá egy felvezetést - és a snooker vb eseményeit fogom most összefoglalni. Az az igazság, hogy minden egyes mérkőzést figyelemmel követtem - függetlenül attól, hogy ki játszott éppen -, és azt hittem, hogy nehéz lesz visszazökkeni a 17 napos snooker-ünnep után, de egyetlen nap elegendőnek bizonyult arra, hogy kipihenjem a történteket. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ennek mi az oka, mert egyáltalán nem az, hogy csapnivaló lett volna a színvonal. Véleményem szerint a győztes végülis kiérdemelte a bajnoki címet, még akkor is, ha nem nyújtotta a tudása legjavíát a tornán. De mégis maradt bennem némi hiányérzet.

Na, mármost, összességében ez a világbajnokság nem éppen a papírformáról szólt, a bajnok személye viszont egy cseppet sem meglepő, sőt a döntősé sem, pedig a selejtezőről érkezett. Előbbi mondat bővelkedik az ellentmondásokban, így bővebb magyarázatra szorul. Először is, az előzetesen legfőbb esélyeseknek vélt játékosok - vagy név, vagy előélet, vagy jelenlegi forma alapján -, illetve a tavaly év hősei viszonylag korán búcsúzni kényszerültek - legalábbis sokan közülük. Ilyen például Neil Robertson, aki amellett, hogy világbajnoknak mondhatja magát, figyelemreméltó szezont is produkált (különösképp ősz végén és tél elején ment neki jól), mégis rögtön a nyitófordulóban búcsúzni kényszerült Michael Holt ellenében, nem kis szenzációt okozva ezzel. Hasonlóan jártak a 2015-ös döntő résztvevői is: a címvédő Stuart Binghamet egy klasszikus, döntő frame-es meccsen Ali Carter győzte le az első versenynapon, míg Shaun Murphy az óriásölőként és mosolygós gyilkosként elhíresült Anthony McGilltől szenvedett 10-8-as vereséget. Az első fordulót a 16 kiemelt közül mindössze kilenc élte túl, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy mennyire kiegyenlített a mai mezőny és a selejtezőről feljutott játékosokat sem szabad lebecsülni. Pláne, ha Ding Junhuinak, Alan McManusnak vagy Kyren Wilsonnak hívják őket. Nem véletlenül említettem pont őket, hiszen mindegyikük megjárta a kvalifikációs köröket és különböző okokból ugyan, de valahányukban ott volt a potenciál arra, hogy borítsák a szigorúan vett papírformát és ezt is tették.

A legjobb 16 párosításai közül kiemelkedett a Hawkins-O'Sullivan, illetve a Trump-Ding. Előbbi összecsapáson egyértelműen az ötszörös világbajnok zseni továbbjutását lehetett várni, mivel Hawkins 14 éve képtelen volt őt legyőzni, ám amióta Terry Griffiths-szel dolgozik együtt, jócskán megerősödött fejben. Ennek eredményeképpen sikerült megszakítania ezt a rossz szériát és hiába produkált valamivel gyengébb mutatókat, mint a Rakéta, 13-12-vel kiejtette a 6. kiemeltet.  Ronnie gyakorlatilag semmi rosszat nem csinált, szórta a nagyobbnál-nagyobb breakeket (minden egyes frame-jét 50 felettivel nyerte, ebből 4 volt százas), hozta azt, amit elvártak tőle a szurkolói, mégis alulmaradt. 12-9-ről harcolta ki a döntő frame-et, ezzel magához ragadva a mentális fölényt, de Hawkins ezután sem omlott össze, ahogyan az elmúlt években tette volna, és egy 56-os break segítségével elorozta a sikert a legenda elől. A másik pikáns párharc a vártnál simábban alakult, mondhatni, elmaradt a tűzijáték. A mérkőzés első felében Ding tetemes előnyt épített ki (6-2), amit a folytatásban is megőrzött, így Trump hiába kapart a harmadik szakaszban, nem tudta ledolgozni 4 frame-es hátrányát. Egy újabb favorittól vettünk tehát búcsút, de Ding negyeddöntőbe jutása mégsem volt tekinthető meglepetésnek, hiszen egy 11-szeres pontszerző győztesről és korábbi elődöntősről beszélünk a személyében. Ugyan eddig még az elődöntőnél tovább nem jutott a VB-n, és ez a szezonja sem volt éppen kiemelkedő (a 17. helyig csúszott vissza a világranglistán), tőle mindig számíthatunk egy-egy erős hétre, amikor közel verhetetlennek tűnik. Mindeközben Mark Selby a B játékával menetelt előre a tornán, kisebb-nagyobb hullámvölgyeit mind átvészelte, és a safety-jei mindig kihúzták a bajból. A felső ág sztárja, Alan McManus pedig másodvirágzását élte idén a Crucible-ben: a veterán skót nem kis bravúrt hajtott végre azzal, hogy 23 év után újra beverekedte magát a legjobb 8 közé.

A negyeddöntőben csak egy olyan meccset láthattunk, ahol nem az esélyesebbnek számító fél diadalmaskodott, ez pedig a skótok csatája volt. Higgins hiába kapott óriási lehetőséget arra, hogy újra döntőbe jusson, az előbb említett és dicsért McManus megakadályozta ebben: az első szakaszban ugyan akadtak problémái a nyakával az idősebb játékosnak, de a szünetben sikerült túllendülnie ezen és tartani tudta a négyszeres világbajnokot, majd a végén rátett egy lapáttal és térdre kényszerítette jóval eredményesebb ellenfelét. Ding Junhui tükörsima győzelmet aratott Mark J. Williams felett, aki ezt a csúnya, 13-3-as buktát azzal magyarázta, hogy előző nap ki kellett cserélni a dákóbőrét (érdekes, Fu-nak ez nem okozott akkora problémát). Az alsó ág felső negyedében Marco Fu gyakorlatilag kihívó nélkül maradt, mivel Barry Hawkins még az O'Sullivan elleni mérkőzés lázában égett és csak árnyéka volt önmagának a találkozó első felében. Viszont a hongkongi még 9-1-es előnye tudatában sem dőlhetett hátra: angol riválisa nagy nehezen összeszedte magát és megérkezett a meccsbe. Nem is akárhogy! Hawkins közel járt ahhoz, hogy kiharcolja a döntő frame-et, ám Fu-nak végülis sikerült ezt elkerülnie és 13-11-gyel bejutott az elődöntőbe. Selby ugyancsak faképnél hagyta Kyren Wilsont a mérkőzésük elején, 6-0-ra húzott el. A folytatásban a fiatal angol tehetség, aki idén a Shanghai Masters megnyerésével vétette észre magát, mutatott némi ellenállást, amivel csupán azt érte el, hogy a világelső ne sétáljon be egyenes úton a legjobb négybe. Köztük 13-8 lett a végeredmény, természetesen a 2014-es leicesteri világbajnok javára.

Az elődöntőktől kezdve már érvényesült a papírforma, ha a kiemeléseket és a ranglistás helyezéseket vesszük alapul. A felső ágon Ding magabiztosan győzte le McManust, aki eddigre már ellőtte az összes puskaporát. A kínai rekordnak számító 7, azaz hét darab százas breaket jegyzett és ezzel a brilliáns teljesítménnyel a trófea elsőszámú várományosává lépett elő, lévén a másik összecsapáson közel sem volt ekkora a színvonal. Selby és Fu alaposan meggyötörték egymást, a nézőket (legfőkébb a helyszínieket) és a kommentátorokat is, hiszen ők azzal írták be magukat a történelembe, hogy játszottak egy 76 perces frame-et. Ezen felül még rengeteg elnyúló, szenvedős, tili-tolis partit hoztak össze a mérkőzés első három etapja során, majd az egyre növekvő nyomás csodát tett velük, és a negyedik, egyben az utolsó szakaszban jóval magasabb színvonalon snookereztek. Különösen igaz ez Marcu Fu-ra, aki 10 frame leforgása alatt hét 50 fölötti breaket lökött, végül mégis Selby kerekedett felül, aki a célegyenesbe érve elképesztó módon tudott összpontosítani. Mindezek ellenére a legtöbben Ding Junhui sikerét várták a döntőben, mert mégiscsak ő nyújtotta a meggyőzőbb, látványosabb játékot a világbajnokságon. Akárcsak Hawkins, a 29 éves kínai reménység is mentálisan felkészültnek tűnt arra, hogy felvegye a versenyt Selby-vel. Az egyetlen ellene szóló érv a tapasztalatlanság volt, mivel karrierje során még sosem jutott ennyire messzire Sheffieldben, és a döntőben ez az egyik, ha nem a legfontosabb befolyásoló tényező. 

A fináléban Ding rémálomszerű kezdést produkált, egész egyszerűen agyonnyomta őt a tét: az első jelentős törést a lelkében az okozta, hogy a második frame-et nyert helyzetből bukta el. Ezután Selby meglógott, kegyetlenül megbüntette ellenfele kisebb-nagyobb hibáit, aki egyre csak mélyebbre ásta magát. Az ázsiaiaktól nem szokhattuk meg, hogy különböző érzések kiülnek az arcukra, ám amikor Ding végre feliratkozott az eredményjelzőre (ez 6-1-nél következett be), a sírás kerülgette, annyira szégyellte magát. A közönség hamarosan az ő oldalára állt a hazai játékossal szemben (ez sem éppen megszokott dolog), és minden sikeres lökését tapsvihar és éljenzés követte. A kínain persze ez sem segített az első szakaszban, de a délutáni szünetben mentora, Terry Griffiths felkaparta a földről és sikerült annyira felbátorítania, hogy a vasárnap esti etapban már ő bizonyult a jobbnak, igaz, az egyenlítés nem jött össze neki. 10-7-tel fordultak, hétfőn délután pedig nagyjából kiegyenlítődtek az erőviszonyok, az eredmény viszont nem, hiszen Selby mindig talált egy újabb lendületet, amivel meg tudta tartani a vezetését. Igazából a mérkőzés minőségére sem lehetett ekkor panasz, sorra jöttek a magas breakek, de a fordulat - hiába vártak rá sokan - csak nem következett el. Az utolsó, mindent eldöntő etapnak ugyanúgy 3 frame-es előnyből vághatott neki a leicesteri bohóc: az első két vasárnap esti parti is az övé lett, így nagyjából megpecsételte Ding sorsát. De csak nagyjából, mert a kínai az esélytelenek nyugalmával játszhatott tovább, és ez a hozzáállás kifizetődőnek bizonyult, mert 16-11-ről 16-14-re módosította az állást. Ekkor felcsillant a remény, hogy akár lehetnék még izgalmak ebben a döntőben, ám ezt Mark Selby hamar szétoszlatta és 18-14 arányú győzelme nyomán, pályafutása során második alkalommal emelhette a magasba a világbajnoki serleget. Mindössze néhány perccel azután, hogy a Leicester City megnyerte az angol labdarugó bajnokságot...